Családi Kalandklub - A futás tett minket emberré (1-3. rész): Oldal 6
Menu Content/Inhalt
Üdv! arrow A futás tett minket emberré (1-3.-rész)

Akikre büszkék vagyunk

Apródjaink: Joci és Laci

Szavazz!

Tábor Értékelő
 

Belépés






Elfelejtett jelszó?
Még nincs azonosítód? Regisztrálj

Statisztika

Látogatók: 2001245
A futás tett minket emberré (1-3. rész)
Tartalomjegyzék
A futás tett minket emberré (1-3. rész)
Oldal 2
Oldal 3
Oldal 4
Oldal 5
Oldal 6
Oldal 7


1960. szeptember 10. Megadták a maratoni futás rajtjelét a római olimpián. 2 óra 15 perccel később millió néző előtt egy etióp áthaladt a célvonalon. Különlegesség, hogy 42 kilométert futott...mezítláb! Az a kép, ahogy a 28 éves Abebe Bikila megnyerte az aranyérmet, épp azon a helyen, ahol 25 évvel korábban Mussolini megindította csapatait az Etiópia elleni támadásra, körbejárja a világot.

Különleges genotípus?

Mintegy figyelmeztetés az atlétáknak, illetve az egész világnak: a fiatal bajnok az újságírók hadának azt nyilatkozta, hogy sok más etiópiai futó is meg tudta volna nyerni ezt a maratoni távot.

Ez a hőstett jelöl egy dátumot: ettől kezdve kétségtelenül Kelet-Afrika uralja a hosszútávfutó versenyeket.

Ez elég megdöbbentő és felkelti kíváncsiságunkat. Hogy magyarázzuk e sportolók kiválóságát? Szociokulturális tényezők együttesével (szegénység, a nemzetközi elismerés vágya, futó kultúra, politikai szándék)? Elvileg igen; de hogy magyarázzuk akkor, hogy a bajnokok többsége behatárolható területről jött? A kis kalengin törzs, amely egymaga szállítja a kenyai atléták háromnegyedét, hogy lenne másoknál jobban kitéve e társadalmi nyomásnak? Nehéz lenne nem észrevenni a tehetség e koncentrálódásában a genetikai hatást. De milyet? Létezik talán egy különleges genotípus, amely a hosszútávfutás tehetségeinek kedvez? Körülbelül 20 éve egyik elmélet követi a másikat.

Mivel e bajnokok többsége fennsíkokon él, a specialisták először arra gondoltak, hogy a magasság kedvezne az aerob erőfeszítéseknek a vörösvérsejtek számának növelésével: hiszen ezek szállítják az oxigént az izmokhoz. Csakhogy a hipotézis nem állta ki a tények próbáját: nem találtak különbséget a kelet-afrikai és más bajnokok között az oxigénfogyasztás terén. Másik lehetséges okként az izmok összetétele merült fel. Kétfajta izomrostunk van: az egyik gyors, amely a rövid és intenzív erőfeszítésekre szolgál; a másik lassú, amely hosszú távú erőfeszítést tesz lehetővé.

A lábikra

Átlagosan egy ember izomrostjainak fele gyors, fele lassú; ez egy genetikailag meghatározott megoszlás, de attól is függ, hogy mennyire használjuk őket. Fiatal kortól kezdett hosszútávfutásra való edzéssel a lassú rostok aránya 90%-ra is növelhető. A kenyai vagy etiópiai futóknak esetleg eleve ilyen sok lassú rostjuk lenne? Nem talált. A kenyai bajnokokon végzett izomvizsgálatok egyértelmű eredménye: izmaik éppen olyan összetételűek, mint más élvonalbeli futókéi. Ez sem magyarázza meg, mi a titka az akár 800 méteren, akár maratoni távon megmutatkozó nyomasztó fölényüknek.

Immár 15 éve keresi a választ Bengt Saltin (Izomkutatási Központ, Koppenhága), összehasonlítva minden összehasonlíthatót a kenyai és a skandináv futók között. "Szerintem az egyik legfontosabb szempont a kenyaiak fáradsággal szembeni ellenállásra való képessége." - magyarázta az athéni olimpián. A kelet-afrikaiak izmaiban kevesebb tejsav halmozódik fel (ez az anyagcsere-hulladék blokkolja az izomösszehúzódási mechanizmust). Ez egy olyan előny, amely számukra lehetővé teszi, hogy - ugyanannyi oxigén felhasználása mellett - 10%-kal több kilométert tegyenek meg, mint az európaiak. Ez az energia-megtakarítás részben a kenyaiak áramvonalasabb testének köszönhető, mert ők kisebbek is, könnyebbek is az átlagnál. A lábikrák tömegét összehasonlítva Saltin nem kis meglepetésére azt állapította meg, hogy egy kenyai lábikra átlagosan 400 grammal kevesebbet nyom, mint a hasonló kategóriájú fehér futóké. A súlyponttól távol a nagyobb izomtömeg több energetikai ráfordítást igényelne, ezért a kisebb izomtömeg élvez előnyt: Saltin számításai szerint a kenyaiaknak futáskor 8%-kal kevesebb energiát kell felhasználniuk.

Vajon e jellemzők különleges géneknek köszönhetők-e? Ezt szeretné tudni Yannis Pitsiladis fiziológus (Kelet-afrikai Futók Nemzetközi Tudományos Központja, Glasgow-i Egyetem), aki három éve bejárta Etiópiát és Kenyát, hogy néhány milliliter nyálat szerezzen a hosszútávfutás élő legendáitól, DNS-üket vizsgálandó. Eddig úgy tűnik, az ACE-gén felelős a kitartásért; az etiópiai maratoni futók és az átlagos népesség között találtak is statisztikai különbségeket, ám a kenyai futók esetében ez nem áll fenn. Mindazonáltal úgy tűnik: a kenyaiak és az etiópiaiak részben genetikájuknak köszönhetik hosszútávfutói tehetségüket. Ez egy olyan következtetés, amely bizonyos tekintetben találkozik Lieberman és Bramble hipotézisével, miszerint az ember futásra született. Ám ekkor is felmerül, hogy ha hosszútávfutás révén tudott az ember fennmaradni, akkor a maratoni hírességek lennének a jövő emberei? Ha úgymond a kitartás képessége miatt váltunk emberré, következtethetünk-e ebből arra, hogy a jövőben a legkitartóbbak lesznek a legsikeresebbek? Aligha. Mert bármilyen előnyt jelentett is a futásban való kitartás 2 millió évvel ezelőtt, amikor a faj a környezet erős szelekciós nyomásának volt kitéve, ma már erről szó sincs. A hosszútávfutás képességei - elsősorban a ló háziasítása óta - már nem meghatározók a túlélési esélyek szempontjából. Épp hogy csak a győztes maratoni futóknak származik előnyük belőle (és az őket karosszékeikből csodálóknak); tehát evolúciósan semmi nem utal arra, hogy e fenotípus a jövőben kiváltságokat élvezne.

De ha az emberiségnek nincs szüksége a futásra, vajon el fogja-e végleg veszíteni ezt a számára már nem életbevágó képességet? Ne adj Isten, újra előemberi formát ölt?