Családi Kalandklub - A futás tett minket emberré (1-3. rész): Oldal 2
Menu Content/Inhalt
Üdv! arrow A futás tett minket emberré (1-3.-rész)

Akikre büszkék vagyunk

Apródjaink: Joci és Laci

Szavazz!

Tábor Értékelő
 

Belépés






Elfelejtett jelszó?
Még nincs azonosítód? Regisztrálj

Statisztika

Látogatók: 2001239
A futás tett minket emberré (1-3. rész)
Tartalomjegyzék
A futás tett minket emberré (1-3. rész)
Oldal 2
Oldal 3
Oldal 4
Oldal 5
Oldal 6
Oldal 7

A futás nemcsak nyaki ínszalagunkon hagyta rajta nyomát az evolúció során: az egész emberi test tetőtől talpig kifejezetten futáshoz alkalmazkodottnak tűnik. A futás rugó-mechanikával működik, a járás pedig inga-mechanikával: e kettő nagy mértékben más struktúrát tesz szükségessé. Az Achilles-ín például semmi szerepet nem játszik a gyaloglásban, futáskor viszont 50%-kal csökkenti az anyagcsere-ráfordítást. Ugyanis ez teszi lehetővé, hogy amikor lábunk talajt ér, energiát gyűjtsünk, majd ennek segítségével újra elrugaszkodjunk: így egyfajta �természetes rugóként� szolgál. Az Achilles-ínt csak az olyan nagy emlősöknél találjuk meg, mint például az elefánt, vagy a futáshoz szokott állatoknál, mint például a ló, a kutya és a kenguru. A keveset futó majmoknak nincs is Achilles-ínjuk: az ő lábikrájuk közvetlenül csatlakozik lábcsontjaikhoz.

Mi a helyzet az izmokkal? Vegyük a farizmokat: az emberi test e legsúlyosabb és legerősebb izmai elsősorban épp futáskor aktívak; s a futáson kívül semmi nem igazolja hátsórészünk domború voltát. Nem meglepő ezután, hogy a majmok farizmai sokkal laposabbak és kisebb tömegűek, mint az emberéi.

Lábaink alakját szintén a futás hozta létre. A talpboltozat aktívan részt vesz a rugózásban, akárcsak az Achilles-ín. Ráadásul az ember lába elég hosszú a kellően nagy léptekhez, lábujjai pedig rövidek és párhuzamosak, ami az elrugaszkodási fázisnak kedvez; a majom lábfejei ellenben laposak, nagy és szétálló lábujjakkal.

Szükség lesz még a futáshoz a rázkódások felfogására: erre alkalmasak nagy ízületi felszíneink. A kitartó mozgás közben keletkező hőtöbblettől is meg kell szabadulnunk: mégpedig a teljes testünkön szétosztott izzadságmirigyeken keresztül. Ilyen kiváló hűtőrendszerrel csak kevés emlős dicsekedhet: a ló, a kenguru és megint csak bizonyos kutyafélék... Csökkent szőrösségünk, keskeny és megnyúlt testünk is kedvezőek a környezettel való hőkicserélés szempontjából. Egyszóval, tényleg futásra lettünk teremtve.

Hátra van még, hogy megtudjuk: ez az adomány mikor jelentkezett az evolúció során és milyen előnyökhöz juttatott bennünket. A datálásnál problémát jelent, hogy az olyan lágy szövetek, mint az izmok vagy az inak, nem fosszilizálódnak, így ilyeneket nem találhatunk. A csontváz ugyanakkor megőrizheti ezek nyomait, mint ahogy azt a nyaki ínszalag tapadása esetén láttuk. Más csontváz-elemek is mutatják, hogy futáshoz kapcsolódó erőhatások érték őket: például az ízületi felszínek nagysága, a lábcsontok struktúrája, a végtagok hossza vagy a medence magassága. A fosszíliák ezen új elemzési mátrixát alapul véve a két tudós a futás első jeleit körülbelül kétmillió évvel ezelőttre datálja: ez egybeesik a Homo erectus felbukkanásával, akit így akár Homo cursor-nak (Futó ember) is nevezhetnénk. A Homo erectus futáshoz való alkalmazkodása nem új felfedezés. Ami viszont új és fontos ebben a tanulmányban, hogy a kitartásról, és nem a gyorsaságról van szó, és hogy immár elég világosan kitűnik: e helyváltoztatási mód milyen óriási szerepet játszott a Homo nem evolúciójában.

Milyen evolúciós előnnyel járhatott a hosszútávfutás?

Vajon azért kezdett futni az ember, hogy meneküljön, vagy épp hogy utolérjen valamit? Képzeljük el távoli őseinket a hatalmas szavannákon. Általában gyűjtögetnek, néha vadásznak - ám még nem találták fel a vadászathoz szükséges fegyvereket, ráadásul nem is különösképpen fürgék. Egyetlen esélyük marad, ha utol akarnak érni egy préda-állatot: kimeríteni, megállás nélkül üldözni. Ez viszont nagy energia-ráfordítást igényel, és nem is feltétlenül éri meg...

Mi lenne, ha a dögevőket utánoznák, s így jutnának húshoz? Ez sem egyszerű: hiszen a hiénák, a vadkutyák türelmesen várnak, hogy a már jóllakott ragadozók otthagyják a még rengeteg kincset rejtő, elhullott állatokat. Ezek is nagyon kitartó állatok. Az embereknek a legjobb falatok megszerzéséhez elsőként kell a helyszínre érkezniük. Hogyan? Az eget és a keselyűket kémlelve. Amint ezek elkezdik haláltáncukat, alant már akad mit enni. A legjobb megfigyelők és a legkitartóbbak kapják a legjobb kiszolgálást, vagyis proteinekben és zsírokban gazdagabb étrendet. Ez aztán fokozott erőnléthez, így még nagyobb kitartáshoz vezet; s a kitartóbbak biztosítják a legjobb túlélést is leszármazottaiknak.

A hipotézis testalkatunkon kívül meglepő szellemi képességeinkre is magyarázattal szolgál, mivel egy proteinekben gazdag étrend gyorsabb agyi fejlődést mozdít elő. A hús kalóriában és tápanyagokban gazdag, könnyebben emészthető, mint a rostos növények - tehát kevesebb energia kell átalakításához, így marad energia az agynak. Ezek szerint hosszútávfutó képességeinknek köszönhetően váltunk értelmesekké? A hipotézis forradalmian hangzik. Az ember hatalmas agyát arra használta, hogy gépeket és bonyolult eszközöket hozzon létre; s ez végül oda vezetett, hogy futási képessége teljesen feleslegessé vált. Autóval vagy egy egér-kattintással minden könnyedén elérhető. Őseink verítékével megszerzett hatalmas agyunk végül lehetővé tette, hogy soha többé ne kelljen futnunk!